Látható és láthatatlan kegyelem egy életen át – 2. rész

Ahogyan az elmúlt évek során, úgy az Országos Református Cigánymisszió idén is csatlakozik a Házasság hete-programsorozathoz. Gyirgyó Dénes és kedvese, Tímea örömmel mondott igent felkérésünkre, hogy bemutathassuk őket oldalunkon: a velük készített interjú első részében gyermek- és fiatalkorukról, a családjaikkal vívott harcaikról meséltek nekünk. A házaspár a folytatásban arról beszélt, hogyan szólította meg őket Isten, milyen társadalmi szolgálatokat végeznek településükön, és hogy ez hogyan vált életfilozófiává számukra

Az interjú első része erre a linkre kattintva érhető el.

A családotokban jelen volt a hit?

Tímea: Anyuék tudtak Istenről, de nem voltak gyakorló hívek.

Dénes: Nálunk semmilyen szinten. Amikor elkezdtünk gyülekezetbe járni, valami indított, hogy átmenjünk Konyárra. Természetes volt, hogy a családunknál kezdjük. „Nekem ne prédikáljon senki!” – mondta anyám. De ennek ellenére többször is átmentünk hozzájuk bibliaórát tartani. A harmadik-negyedik alkalom után félrehívtam a nevelőapámat, és azt mondtam neki: „Nem tudom, hogy akarattal, de nagyon sokat bántottál régen, szóval és tettel is. De megismertem Istent, ezért megbocsátok neked.” Erre sírni kezdett. Hiszem, hogy ez őszinte megnyilvánulás volt a részünkről, nem pedig képmutatás.

Pedig nagyon dühös voltam rá hosszú éveken keresztül. Képzelj magad el egy tálat, amiben zsíros lé van. Amikor belecseppentünk egy kis zsíroldót, az egész megtisztul – Isten is ugyanígy tisztított meg engem a bosszúvágytól.

Édesanyád részéről volt valamilyen reakció?

Dénes: Neki azt mondtam, hogy sokszor közbe léphetett volna, de nem tette. Azonban nem haragudtam rá. Ezután az egész hangulat megváltozott a családban.

Vér szerinti apukádról tudtál valamit?

Dénes: Nem tartottuk a kapcsolatot. Tizenhét éves voltam, amikor meghalt, az örökségből pedig nem maradt rám semmi, mert azt mondta anyám, hogy kisemmizném a testvéreimet. Már akkor láttam, hogy nehéz utam lesz, de azért volt nehéz utam, hogy végül a saját családomban boldog legyek.

Előfordultak félreértések közöttetek az elmúlt 25 év során?

Tímea: Azt kell mondjam, alig volt olyan időszak, amikor hosszabb ideig haragudtunk volna egymásra. Általában öt perc után oldódni szoktunk!

Dénes: Melyik konyhaszekrényben nincs kanálcsörrenés? Természetesen vannak vitáink, de rövid ideig tartanak. Amikor ő makacskodik, én engedek, amikor én harcolok az igazamért, akkor ő. Szerintem ezt lehet harmóniának nevezni. Az említett 24 órás műszakok néha megnehezítették a dolgunkat, de soha nem veszekedtünk emiatt. Sőt, Timi biciklivel jött Kismarjába, hogy ebédet hozzon nekem. Ez oda-vissza 15 kilométer.

Tímea: Napokig csináltam így, de tudtam, hogy miért és kiért teszem. Ezalatt a nővérem vigyázott a gyerekekre, biztonságban voltak.

Dénes: És ezek után vitatkozzak azzal, aki gondot visel rólam? Boldog vagyok, boldogok vagyunk, ahogy látjuk a gyerekeinket, az unokáinkat. Igaz, amikor itt vannak a kicsik, szinte semmi sincs a helyén!

Mennyi unokátok született?

Tímea: Tizenhárom, de már kettő is úton van! Augusztusra és szeptemberre várjuk őket.

Dénes: Nem tudok elszakadni a kivonulás-hasonlattól: a zsidóknak is nyomorogniuk kellett, amíg eljutottak az Ígéret Földjére, és így tesz minket nagy néppé Isten is.

Tímea: Mi vagyunk a gubók, ők pedig a virágszirmok.

Dénes: Most az a legnagyobb harcunk, hogy minden gyermekünket és unokánkat odavigyük Istenhez. Amikor itt van a két legnagyobb unoka, mindig mondják: mama, imádkozzunk!  Bár a jelentőségét nem tudják meg, de látják, hogy örömünkben sírunk, és hogy Jézusnak köszönhetően hogyan változott meg az életünk. Amikor látsz egy gyereket imádkozni, és látod kicsordulni a könnyet a szeméből, csak annyit tudsz mondani: Köszönöm Istenem, hogy itt vagy közöttünk! Persze el lehet mondani, de ezt látni, érezni kell.

Tímea: Alig négy évesek, de már azt kérdezik, hogy „Papa, értem is meghalt Jézuska?”

Milyen tapasztalások útján ismertétek fel Isten munkáját az életetekben?

Dénes: Én hiszem azt, hogy az Úr már azelőtt elhívott minket, mielőtt igazán megismertük volna, miről is szólt a kereszténység. Egyik alkalommal kitaláltunk, hogy karácsonyra gyűjtsünk plüssmacikat és mikulás csomagokat szegény gyerekeknek. Tele autóval indultunk el hozzájuk.

Tímea: Már akkor megvolt bennünk a „menj és tedd”-hozzáállás.

Dénes: Látták rajtunk az emberek, hogy szociálisan érzékenyek és karitatívak vagyunk, mi pedig eldöntöttük: csináljuk komolyabban! Eleinte egyesületben gondolkodtunk, de aztán polgárőrök lettünk. Ez azért is jó volt, mert ha például segítségért fordultam valahová, nem azt a választ kaptam, hogy magánszemélyt nem tudnak támogatni, a polgárőrséget viszont igen. Az egyik évben így vittünk csaknem 300 doboznyi ajándékot az esztári óvodának.

Mit csináltok még polgárőrként?

Dénes: Első lépésként felvettük a kapcsolatot a helyi idősekkel, hogy induljon el egy SZEM (Szomszédok Egymásért Mozgalom – a szerk.) Esztáron, az Országos Polgárőr Szövetség berkein belül. De ha már így van, akkor járjunk el hozzájuk, legyünk rendszeres kapcsolatban egymással. Elneveztük magunkat készenlétieknek, ami annyit jelentett, hogy ha hajnali kettőkor megszólalt a telefon, hogy valahol ismeretlen járt az udvaron, akkor mi ugrottunk és mentünk.

Együttműködtetek a rendőrséggel?

Dénes: Természetesen, a mai napig remek viszonyt ápolunk.

Tímea: Teljesen elfogadott minket a falu – olyan, mintha a családok gyerekei lennénk. Sokan beengedtek minket a lakásaikba, bizalommal fordultak felénk.

Dénes: Tudod, hogy ez mekkora áldást jelentett? Látták, hogy amit teszünk, azért semmit sem várunk el – mindent önkéntesen csináltunk. Az emberekért végezzük ezt a szolgálatot, és egy idő után továbbléptünk: Te szedd-akciót szerveztünk, a faluban található kerékpárok vázszámait rögzítettük egy fájlban, hogy ha eltűnnek, hamarabb a nyomukra leljünk. Egy tragédia pedig újabb lépésekre ösztönzött minket.

Mi történt?

Dénes: Egy baleset során elhunyt egy férfi, és – noha nem bocsátkoztak fejtegetésbe a mentősök – úgy voltunk vele, hogy egy defibrillátor meg tudta volna menteni. Ezért gyűjtést szerveztünk, hogy megvásárolhassunk az eszközt, és elkerüljük az olyan kérdéseket, hogy „Mi lett volna, ha…?” Három hónapon belül összegyűlt 450 ezer forint – soha nem képzeltem volna, hogy valóra válhat ez az álmom.

Tímea: A falu egyként állt be az ügy mögé.

Dénes: Isten tudta elvégezni, hogy az emberek ezt nemes célnak tekintsék.

Sokan egy életen keresztül imádkoznak azért, hogy ennyi áldást kapjanak és adjanak, mint amennyit ti Esztáron!

Dénes: Tudod miért? Mert mindennek így állok neki: Jézus bennem van, én pedig őbenne. És ha ez így van, akkor ugyanolyan győztes vagyok, mint ő, aki feltámadt a halálból.

Mi kell ahhoz, hogy ezt a hozzáállást mások is magukévá tegyék?

Dénes: Ne elvárásokkal álljunk oda a másik elé. „Ó, ez ennyibe kerül, ó, azért meg azt szeretném kapni” – mondják sokan. Isten látja, hogy mit és milyen szívvel teszel. Ha hátsó szándékkal csinálsz valamit, azt nem fogja megáldani. Ott van például az udvarunkon álló vasszerkezet, amit azért terveztem, hogy az én gyermekeim ne menjenek szórakozni, ne lássák a kábítószert, ne igyanak – majd én csinálok nekik itt discót! De nem értem a végére, és hiszem, hogy azért, mert Isten nem áldotta meg. Persze nem azért, mert az ellenkezőjét tervezte, csak egyszerűen más célra szeretné felhasználni.

Van-e egy olyan pont az életetekben, amelyre a megtérésetekként emlékeztek vissza?

Dénes: Balogh Béla bácsi HEKS-projektet szeretett volna indítani Esztáron, még 2015-ben, és mivel tudta, mit csinálunk, megkért minket, hogy segítsünk neki. Elhívott Kecskemétre, ahol egy háromnapos konferenciát rendeztek ezzel kapcsolatban, Isten pedig már az első napon nyilvánvalóvá tette számomra, hogyan volt jelen az életem minden egyes fontos pillanatában. Őszintén megmondom, semmire sem emlékszem abból, mi történt azon a hétvégén, csak zokogtam, zokogtam és zokogtam. Hazatérésem után egyből vágyat éreztem arra, hogy gyülekezetbe kezdjek járni.

Tímea: Mondtam neki, és ha be sem engednek?

Dénes: Nekem Istenről addig csak a keresztelő és a temetés jutott eszembe. Igaz, gyerekkoromban „elszöktem” egy másik felekezetbe, mert kíváncsi voltam rá. Azonban gyorsan hazajöttem, mert a lelkész félreérthetetlen dolgokat kiabált arra a gazdára, akivel együtt dolgoztam.

Hogyan fogadtak?

Dénes: Nagyon örültek nekem. Timi pedig látta rajtam a változást, ezért ő is eljött, és átadta az életét Istennek.

Tímea: A gyülekezetben is azt folytattuk, amit előtte: arról beszéltünk, kinek mit segíthetnénk, és hogyan.

Dénes: Gyakran kérdezik tőlem lelkészek, hogy mit tudunk mi, amit ők nem? Erre csak annyi a válaszom: „Nem értem a kérdést. Gondolom volt a szüleinek megfelelő anyagi háttere, hogy el tudják indítani a gimnáziumban, majd az egyetemen, hogy aztán az igéről beszélhessen. Engem viszont agyba-főbe vert a mostohaapám. Már gyerekként, télen-nyáron dolgoznom kellett, mint a kutya. Tudom milyen az, amikor nincs mit enni. Amikor kinevetnek, hogy milyen ruhába járok. És tudom milyen az, amikor a gyerek szalad az anyja elé, hogy annyit lásson, üres a szatyor. Én erről tudok beszélni a testvérek előtt. Bár még a nyolc osztályom sincs meg, hiszem, hogy Jézus iskolájában tanulok mind a mai napig.

Ha már iskola: memrég elvégeztétek a péceli Bibliaiskolát, mesélnétek az ott szerzett tapasztalatokról?

Dénes: Első alkalommal teljesen eláztunk, majd amikor eljöttünk, hallottuk, ahogyan azt mondják a hátunk mögött: „Messziről jöttek, eláztak, biztosan nem látjuk őket többet!” De mentünk. Ami ott megtanultunk, azt fel tudjuk használni a jelenlegi szolgálatunkban. Nyolc osztályt sem végzettként minden olyan lehetőségnek örülök, ahol tanulni lehet.

Hogyan tudtatok egyre több cigány testvért megnyerni az Úr ügyének?

Dénes: Régóta ismerem a konyári lelkésznőt, Erdőhátiné Fürj Anikót, sőt, el is mondtam neki, hogy fiúként hozzá jártam barackot lopni. Ő vagy tudott erről vagy nem, de imádkozott. Nagyon sokáig. Már ötödik alkalommal gyűltünk össze Konyáron, bibliakör keretében, amikor felhívtam, hogy tájékoztassam erről. Keserves sírásban tört ki, ugyanis húsz évet imádkozott azért, hogy elinduljon valami a faluban. Isten az életünkben találkozási pontokat hoz létre. Ő imádkozott, én onnan származom, megismertem Istent, és kialakult egy kicsi gyülekezet, amelyre büszke vagyok. Nem azért, mert mi indítottuk, hanem mert nem arról beszélünk, hogy „Hallottad, mit csinált tegnap a szomszédasszony?”, hanem hogy az ige által mit akar nekünk Jézus mondani.

A képeket nézve pontosan így képzelem el ezeket az alkalmakat!

Dénes: Szó szerint vitázunk a Biblia felett, de annyira jó hallani, amit mondanak a gyülekezeti tagok! Ki sem jövünk a házból, már várjuk a következő szombatot. Nem hittem volna, hogy a régen egymással harcoló roma családok mennyit változnak. Ha az a cigány, aki őszintén megnyitja a szívét, és odafordul Istenhez, akkor neki jó lesz. Nem üres ígéreteket kap, mint máshol, hanem kegyelmet. Nézd meg azokat a testvéreket, akik befogadták Jézust: más a gondolkodásuk, az emberekhez való viszonyuk.

Mi kellene ahhoz, hogy a megtérés fontosságát még többen felismerjék?

Dénes: Őszinte beszélgetésekre, odafigyelésre. Nekünk kell odamenni az emberekhez, mert maguktól nem fognak elindulni a templomba. Személyessé kell tenni Jézust mindenki számára. Ha a két szomszédommal összejövünk, és arról beszélgetünk, hogy mit is jelent egy ige János evangéliumában, akkor Isten ott van közöttünk. Alsózsolcán is elmondtam, hogy nem érdekelt, mi van a cigánytelepen, és amikor odaszaladt hozzám egy taknyos kisgyerek, láttam benne Jézust! Amikor Jézusról beszélsz, látod, hogy odafigyelnek, mert az emberek a természetüknél fogva mindig vágynak valamire! Konyáron néha azt mondják nekem: „Ó, ez a Paula fia!” De teljesen mindegy, ki vagy, ha Isten beszél belőled!

Elég csak egy kicsit tenni, és az Úr megáldja azt! Szórni kell a magokat! Persze Jézus megmondta, nem mindegy, milyen földbe vetjük – de ilyenkor mindig eszembe jut a reformációs emlékév kapcsán készült videó: „Márpedig ez fává lesz!” Tudom, hogy nekem ezt kell tennem, mert Isten megtartott, amikor nem fulladtam bele a folyóba, amikor a nyomorúságos helyzetünkben nem vitték el a gyerekeinket. Éppen ezért természetes, hogy érte élünk, és mindenünket átadjuk neki. Másképp nem is tudnánk csinálni.

Dezső Attila
Fotó: Vargosz, Gyirgyó Dénes magánarchívum, Dezső Attila